Jagos István Róbert - Anyám

Anyám.
Mily kevésszer mondtam ki e szót.
Szinte sosem hallhatón.
Anyám.

Csak vágyaimban élt
hogy rajtad csünghettem.
Nem volt még lánc, mely úgy szakadt volna szét
ahogy te és én.
Fáztam karjaid hiánya által
s parázsnak se éreztem melegét,
csak szemedben később,
ahogy izzón néztél rám
anyám.

A nyáron beszéltem apával,
még volt hátra pár hete
- furcsamód emlékezett rád.
Mondta: szép voltál,
s akkor úgy éreztem, pár percig bennem élsz
csendben - nem szóltál.
Legalább csak annyit: szerettelek
és téged is fiam.
Helyetted csak a kórtermi falióra
ketyegett gúnyosan.
Apa se nézett már rám.
Távoli álmokba szállt.

Nézd mi lett belőlünk!
Sárga csont és üvöltve gyászoló
gyöngyfüzér-bohóc, kinek
kínjai csak látszatra hűlnek.
Anyám...
Most is csak suttogom neved
a belőled sarjadó fűnek.