Marie Marel - Családi legendárium

 Marie Marel: Családi legendárium

Az a piros kabát

1. rész.

A pince sötét, nyirkos, áporodott és  érezni a félelem szagát. Böce két karjával szorosan ölel még mindig. Automatikusan simogatom, megnyugtatóan dünnyögök neki valami ismeretlen dallamot. Kifelé fülelek. Mintha már elhalkult volna az  a szörnyű zúgás, ritkultak volna a sivító hangokat követő robbanások. Úgy van. Felhangzik a sziréna: lefújták a légoltalmi riadót.

Böce mocorogni kezd, maszatos kis arcát felém fordítva kérdi:

- Mehetek?

- Menj csak, de ne messzire! - mondom, miközben arra  gondolok, nem való gyerekeknek a háború. Hisz menne már, szaladna, de nincs hova. Még mindig nem engedett fel a gyomromban a görcs. Megnyújtóztatom a derekam, nekem is jól esne egy kis mozgás. Nehéz sóhajjal emelkedek fel, még a zsigereimben érzem a félelmet. Nem lehet ezt megszokni...

Böce után nézek. Máris ott csacsog valamelyik szomszéd nénivel. Szegény kislány. Mindjárt rászólnak. Már megint. Nem érti szegény, hogy itt, a pince világában csak ez a kétszer két méter a miénk. A kínkeservvel lecipelt heverő, amin hárman alszunk Mamival, meg a nyugágy, amiben Karcsi tölti az idejét.

Főzni csak egy sparhelten lehet, a légóparancsnok gondosan beosztott időrendje szerint. Hiába, ő a parancsnok. De kell is hogy legyen, rendet kell tartani, az asszonyok ingerlékenyek. Minduntalan összekapnak valami apróságon. Hogyisne, mikor a másiknak van még valamije, amit megfőzhet, és a másik elé tolakodik... Meg ingerli az embereket az ételek illata, hisz van aki csak az éhkoppot nyeli. Micsoda világ!

***

Elmentek! Végre, elmentek! - gondoltam magamban, miközben megtöröltem arcomat koszos zubbonyom ujjában. Jancsi ijedten nézett rám:

 - Megsebesültél? Véres az arcod!

 - Nem, azt hiszem, nem. - mondtam bizonytalanul, mert több helyen is csípett az arcom. Megtapogattam. Hálistennek csak néhány karcolás.

 -  Tudod ez meleg volt, eléggé jól céloztak a rohadékok. De csak a felfröcskölő kavicsdarabok karcoltak meg. Katonadolog! - mosolyogtam rá megnyugtatásul, de nem igazán figyeltem rá tovább. Már percek óta toporgott bennem a gondolat: Na mi lesz? Menj már oda! Muszáj volt elindulnom.

 Az őrmesterünk nekem háttal állt a géppuskafészeknél, azt nézegette, történt-e kár. Lassan a közelébe értem.

 -Mi van, Szabó? Mit akar? - morrant rám.

-Őrmester úr... - motyogtam tétován, miközben belül szidtam magamat, őt, az egész nyomorult világot. Szép kis katona! Na mi van, nem mered kérni? Félsz, hogy nem engedi? Az ég rogyassza rá a világot, ha nem, dühödtem meg magamban.

- Őrmester úr! Ahogy múltkor is! Kérek engedélyt...

- A fenébe, Szabó, maga még mindig a rögeszméjével  kínlódik? - legyintett kissé dühösen. Figyelmesen rám nézett, majd megenyhült a tekintete.

***

Böce, gyere ide! - szóltam a kislányra.

- Gyere kicsim, felvesszük a szép kabátodat.

Erre már röppent is. Mami is cihelődni kezdett, mennünk kell. De előtte, mint mindig, fontos dolgaink vannak.

A légiriadó lefújása után az első dolog: ki kell menni az udvarra, megnézni mennyi kár érte a házat. Nem kaptunk-e itt-ott találatot.

Lassan szállingóztak elő a pincéből az emberek. Most nem ért minket túl nagy kár.

A ház egy sarkánál már a múltkor lesöpört a bomba néhány lakást. Mint egy színházi díszlet, olyan lett. Egyszer voltam színházban, ott volt ilyen szoba, csak három fala volt. Ezt is épp ilyennek láttam az udvarról. A szoba egyik fala egyszerűen eltűnt. A másik három állt. Még egy fénykép is ott lógott a falon...

Körbenéztem. Most nem történt nagyobb baj. Böcét kézen fogva óvatosan elindultam az emeletre Mami után. Felfelé igyekezett, óvatosan, a fal mellett lépkedve.

Ez a második legfontosabb dolog a légiriadó lefújása után: megnézni, hogy épek maradtak-e az ablaküvegek.

Mi az ablaküvegeknek köszönhettük, hogy itt húzhatjuk meg magunkat a másodikon, a méltóságosék lakásában. Ők vidékre költöztek, és megbíztak bennünket, hogy felügyeljük a lakást, vigyázzunk az üvegekre. Minden lakásban le voltak szedve a belső szárnyak. Gondosan becsomagolva álltak egy sarokban. Ha a másik betört volna, cserélnünk kellett volna az ablaktáblákat. Üvegest szerezni sem könnyű mostanában, de ha kellett, mégis csak egy kis eseményt jelentett a jötte. Lehetett beszélgetni egy idegennel, akitől nem kellett félni.

Légiriadó után ellenőriznünk kellett, hogy rendben vannak-e az ablaktáblák. Rendesen elvégeztük a feladatunkat most is. Mindent leellenőriztünk, aztán végre elindulhattunk. Szaporáztam a lépteimet, mert elöntött a nyugtalanság. Vajon minden rendben van?

Ijedten gyömöszöltem a hajamat a nagykendő alá, mert Mami hátranézve rám dörrent:

- Húzd szorosabban azt a kendőt magadon, te lány! Egy tyúkért cseréltem, megbecsüld ám! Hányszor mondjam, hogy vigyáznod kell, nagyon vigyáznod! Ne lássanak a katonák fiatal lánynak. Bújj csak abba kendőbe, csak az orrodat lássam!

***

folyt.köv.