Jagos István Róbert - Az öreg

Tegnap szakállára fagyott a reggel,

ahogy tescós szatyorján ült.

Valami kivillant belőle.

Nem, nem az össz’ vagyona,

annál kevesebb, talán fél kiflije,

amit másnapra szánt.

Rám nézett, azaz úgy tűnt,

de aztán rájöttem, nem lát

csak álmokat, s én is csak

 – a rémisztő álom-valót

Ma nem mozdult, csak a földet nézte.

Már nem villant.

Szeme és szatyra is kongott.

Úgy leültem volna mellé

– a talány még most is kacag.

Még szuszogott és köpött egyet.

Magamra vettem, mint mindent,

ami a világom mocska. Arcom

belé mosom nap mint nap.

Holnap is ott lesz, tudom, és

megtorpanó önbizalmam csak egy lépést

tenne felé. Pénteken fizetés ­– lerovom

heti bűneim és egy üveg borral mellé ülök

egy pillanatra. Majd, mint aki jól végzi dolgát,

beülök egy meleg kocsmába és megiszom

felkönnyezett söreimet.