Egyazon kilincset fogjuk. Te kifelé, én
befelé rángatom. Látod megint manézst
állítottunk betegedő perceinknek. Míg te
dölyfösen urat játszol, addig a holnapnak
főzök savanyú főzeléket. A hús én
leszek hozzá: a ledarált, agyonfűszerezett,
többnapos, kiengedett inas feltét. A többszörösen
megrágott, majd kiköpött étked. Emlékszel?
Köreinket járva végtelent rajzoltunk és hittük:
a pillanat megállítható. Most meg itt állunk és
egymásra zihálunk, miközben szétkorhad bennünk
az az egy mindent megóvó ajtó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése