Vannak napok

A kisnyugdíjas a harmadikról azon mereng, ebben a hónapban melyik gyógyszerét váltsa ki, és miközben csirkenyakból húslevest főz, riadt reménykedéssel gondol a szegény mamára, aki kilencvenkét esztendőt élt és álmában szólította magához a teremtő. A templomban hallotta ugyan, hogy megint lehet segélyt kérni, de azt a minap az unokának adta a temetésére megtakarított kis pénzével együtt, aki egy barátját küldte fel érte. Jó gyerek az unoka, előtte fel is hívta, kicsit recsegett a vonal, ő rá is kérdezett, te vagy az Zsoltikám, aztán becsengetett egy ismeretlen gyerek, a Zsolti küldött, mondta, ő meg odaadta a pénzt. Vannak napok, hogy megfogadja, rákérdez, egy hónap telt azóta, de a gyerek nem emlegeti. Lehet elfelejtette, tűnődik és beledob egy fényesre pucolt sárgarépát a levesbe.

Három hete küszködik reggeli hányingereivel a fiatalasszony az ötödiken. Az első reggelek riadt bizonytalansága mára bizonyossággá érett. Vannak napok, mikor úgy ébred, ma nekifohászkodik és megmondja. Aztán este ránéz férje fáradt és borostás arcára, amint félrebillent fejjel alszik a tévé előtt és elszáll minden bátorsága. Ilyenkor lábujjhegyen beoson a gyerekek angyalillatú szobájába. Három kicsi test szuszog az ágyakon, a nagyobbik őszre iskolás. Mellé simítja könnyes arcát a párnán, beszívja teste édes szagát, testvéretek lesz, suttogja bele az estébe, és érzi, jaj, nagyon érzi, hogy megszakad a szíve.

Vannak napok, mikor a szimpatikus fiatalember a hatodikról a pokolba kívánja az egészet. Reggelente felveszi frissen vasalt ingét és öltönyét, megissza kávéját majd kedélyes búcsút vesz a családtól és elindul. Látszólag dolgozni. Valójában az első újságosnál megáll és bevásárol. Rejtvényújságot, sokat meg ponyvát. Aztán kinn, egy városszéli lakótelepen belép egy bérelt garázsba. Itt már otthonos minden. Rejtvényt fejt, olvas, várja, hogy teljen a nap. Minden nap. Úgy nyolc, kilenchavonta felnyom egy bankot. Tiszta meló. Otthon esténként ájult álomba zuhan. Apátok elfáradt, sokat dolgozik. Ne zajongjatok, inti az asszony a gyerekeket és halk kattanással kikapcsolja a tévét.

Ha jó idő van, egészen a kiserdőig el lehet látni, majdnem a házig, gondolja a kislány, míg kiflijét rágcsálja a konyhaszéken ülve. Papucsos lábai harangoznak, nem is olyan rossz itt a kilencediken lakni. Csak egy hónapja még, de anya kijelentette, ő itt nem hajlandó ablakot mosni. Nem baj, mondta erre apa, majd kalapáccsal. Nevettek. Apa és anya a biztonság. És a mackók, amiket anya festett, ugyanúgy táncolnak a szobája falán, mint otthon, a régi házban. Vannak napok, mikor minden idegen, hiányzik a ház, a kert, a rigók és a szomszéd néni macskája. Ilyenkor sírva ébred, de anya duruzsolása vigasztalja, csiklandozása megnevetteti. Anya. Mosolya a nap, szemei csillagok.

Talán ha időben elindul itthonról, még elkerülheti a fiút, tűnődik a fiatal tanárnő, míg sietve kávéját issza. Mikor alig három hónapja megkapta az állást a közeli középiskolában, hozzá még ezt az olcsó kis albérletet itt a másodikon, úgy tűnt, megfogta az isten lábát. Első nap benézett a 3. c-be, kicsit rossz érzése támadt a túlkoros tanulók láttán. Mikor óra végén megérezte a diákja tenyerét a fenekén és hallotta félreérthetetlen ajánlatát előbb csak nevetett, később, mikor az apa, a helyi színesfém telep kiskirálya megüzente neki, akár kilóra is megveheti a fiának, már hazáig futott. Vannak napok, mikor alig bír uralkodni gyomra görcsös remegésén. Lehet, hogy hagyom a fenébe az egészet, gondolja, és váratlanul belezokog a kávéba.

Lehet, ma újra eljön, gondolja reménykedve az özvegyember, és utolsót igazít a kanapé párnáin. Micsoda marha vagyok, dohogja magában, míg kinéz az ötödikről és felidézi az előző este suta próbálkozásait. Vannak napok, mikor eszébe sem jut, de hat éve nem ölelt asszonyt, és az a fekete bögyös olyan szépen mosolygott rá a piacon. Segített neki a szatyrát cipelni, másnap már kávézni hívta a presszóba. Rágyújtott a kávé mellé, ez nem tetszett neki, nem kedvelte a dohányzó nőket, meg a tetovált lepkét sem a bal melle fölött. Mégis egész éjjel ott repkedett az álmaiban az a lepke. Tegnap feljött, konyakoztak, és ki tudja hova fajultak volna a dolgok, mikor csengettek és az ajtóban megjelent egy szúrós szemű fekete férfi. A bátyám, kacarászott az asszony, mindenhová elkísér búgta, míg kabátját rásegítette és beterítette az olcsó kölni szaga. Talán ma is eljön. Vén hülye, mondta szelíden a tükörnek és nekiállt, hogy harmadjára is újra kösse nyakkendőjét.

Nem készült rá, de csalhatatlanul megérezte, hogy ma jött el a napja. Mikor romlott el minden, csak sejtette. Talán a balesete után, mikor végképp rokkantosították. Fél kézzel is ölelheted az asszonyt, veregették a hátát a kollégák. Aztán elmaradtak. Ő megpróbálta folytatni a régi életét, de nyomorékul nem kellett. A csonkot sokáig kellett kötözni, amint meglátta az undort az asszony szemén, valami elpattant benne. Inni kezdett, később már borízű csókjai sem kellettek és egy nap arra ébredt, egyedül maradt. Vannak napok, mikor mámorából kijózanodva, elszörnyedve nézi a végrehajtó leveleit és órákig álldogál az ablaknál, innen fentről minden oly kicsi, az emberek és a problémák.

Most döntött. Csonkig csavarta a gázcsapokat és ledőlt egy cigire gyújtva.