Mondjuk, kedvelem immár ezt a világot,
amely oly sok éven át árnyékba taszítva
gyúrta – amúgy is torzulásra hajlamos –
lelkemet és
salétromos falak mögé
zárt, ha úgy hozta kedve, vagy jégesőt
zúdítva rám mennydörgött nevetése.
Mondjuk, hiszek az ég mögöttiben,
hogy nem véletlen vagyok ott, ahol,
nem véletlen vagyok itt, ahol annyi
minden jó történt velem és annyi
mindent kapok, mint még sosem,
és jó felkelni reggel és nincs kesernyés
szájíz, nincs fájdalom csak a most,
melyben színeket teszek egymás mögé,
lelkem valódi színeit.
Mondjuk, várom az időt, amikor
rám villannak majd apró baba-kék szemek,
rám villannak majd igaz mosolyok,
midőn törpe kezekből kinövő édes ujjak
szorítva keresik bennem a követ,
a minden-alap egyetlen kövét.
2012. június 5.
kedd 16:26
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése