Radnai István - Évente egyszer

vadgesztenyék alatt
ahol az árnyékon
parányi ablakokat nyit a fény
a mezsgye az élők közt
s akik anyák apák
s mind valakinek a gyermekei
voltak amit felvert a gyom
buján telepszik a feledésre
a tavasz egyik napján
a lelkiismeret elvetődik
a temetőbe

virággyertyák
múlandó díszek
mire az ősz elér téged
figyelmeztet majd
a fényes gesztenyék koppanása
de most harsányzöld
levelek közt rikoltó madarak
kikiáltják az élet folytonosságát

a horpadt dombokon
játszadozó fény az elmúlásra
nyit sápadtszárnyú ablakot
felhők emlékeztetnek
a tavaszi nagytakarítás
megint elmaradt

jön ismét a szürke eső
a háziasszonyok s anyák
kezéből a vödörbe ejti a szivacsot
s megtörlöd a szemüveget
amellyel nagyanyák fejfáin
kibetűzted

a név mely kikopott arannyal
már a köveken nem hivalkodik
s amit az idő mohos keze
agyadból sikerrel kitörölt már
még egyszer egy évben

egyszer egy évben
gyermekként őszinte csodálkozással
szeretnéd újból meghallgatni
amire a játékban elmerülve
soha nem figyeltél

árnyékok bizonytalan keretében
ma fényablakok nyílnak
nem nehéz meghajolni
éveket zsákoló csigolyákkal
játszani szeretnél
a szűk mezsgyék közül
kifutni a rétre

a rét nem létezik már
szürke falak mögött sötét
otthonokban a magány
a tűzhelyre felteszi
a reggeli kávét

anyák apák s akik mind
valakinek a gyermekei voltak
egy rossz álmot törölnek
gyulladt szemükből
már bánt a fény
tapogatózol te is
a terjedő homályban
az árnyékot keresed
lelkedre ég a napfény

de a gyerekzsivaj odakint
maradt túl a kerítésen
ahol egykori labdád elgurult
s örökre elveszett