Nem voltak nagyratörő álmaim,
s asszonyok bokáját is csak messziről figyeltem,
s nem szegtem fel fejem, ha közétek mentem.
Nevem, mint száz másé,
termetem épp hogy nem gúny tárgya,
arcom, akárcsak apámé
– semmitmondó egyveleg.
Elhordott ruhákban járok,
a cipőmet félretaposom,
s ujjaimat, mint a gyermekek,
a falakon húzom végig.
Nincsenek ékszereim,
szemem igencsak ritkán csillog,
s villanni sem villant már évek óta.
Hiszem Őt, de nem járok házába,
s csak esténként borulok felé
vályogomban.
Nem tudom, mi célból,
de építeni kezdtem.
Ma még csip-csup és törékeny,
de mire kell, állni fog,
mint a legnagyobb oltár
a ködös időben.
Mert láttam.
Láttam hatalmas házakat,
ahogy karcolják az eget
megbontva a mennyek ajtaját,
és halottak lesznek az élők,
és néma minden csecsemő,
és nem fogtok mind betérni hozzá,
mert szűkös az, amit soknak szánnak.
Én nem hívok senkit,
ám, ha erre tévedsz, velem tarthatsz.
Majd elmondom, hogy naponta csak egyszer,
vályogomban és könnyek között,
aludtam el jeleid hiánya által.
Ha jönnél, kopogj!
Bár nyitva lesz a retesz,
nem várt vendég lennél
asztalomnál,
ó, én Atyám.
Remek, Barátom.
VálaszTörlés