felborzolt ívek
mint varratok feküsznek a tó sebzett vizén
és a táj némaságába belerágva
csendneszekké áldozza
hangjait az őszi szél
mint engedelmes marionett
táncol még ághegyen egy rőtt levél
de hideg horizont előtt
rogy térdre a fény
és sír
hegyek ormaihoz feszítve arcát
csak sír az ég
s ahol a fenyvesek mélyükből bár karácsonyt súgnak
de a " telítsd el szívünk..." oly messze rég
ott az ember él
de már nem....már nem remél
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése