Léptem zaját hóba taposom;
már odaát vagyok. A kerítés résein
fagyott hajnalok. Úgy jövök, mint akkor
három évesen,tiszta (bűn)tudattal
vértezett kabátom hajtókáján
a tőled kapott sállal
fedem a kristállyá nőni készülőt...
Kelj fel! Szólj rám! Nem látod?
De te konok Örök nem mozdulsz.
Békéd pallosbilincsébe kapaszkodni jöttem
Ítélj! Szidj meg! Látod?
Őzek nyomán suhantat az idő
és beleférnék bár a maradásba
néha úgy tűnik minden oly hiába...
Kelnél bár fel! Szemed kék tüze
zuhanva rám ( akár az ég ) néznél...
Látod? Hisz csak egy pillantásért
most bármit megadnék...
Akkor is azt mondtad vele : Elég...
Mondd ha kezem ráteszem miért nem hideg?
Miért emel föléd a hó is...? Letérdelek
hozzád...haragodért
hogy miként a hó
kiemelj a porból a sár fölé
a csurgó fölé...egész a tetőig
majd visszacsalj a zuhanás előtti percbe...
egy pillantással és a szóval: Elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése