A szaga
meghökkentett, mikor benyitott az üzletbe. A mosdatlan test áporodott
kigőzölgésének kvintesszenciája, szeméttelep szaga vibrált elő rohadó fogak
bűzével kerengve, avas zsír, fokhagyma meg olcsó bor bukéjával. Külsőre egy
megelevenedett pátriárka nézett rám, dús fekete haja az egybenőtt szakállal
csigásan göndörödött, ravasz disznó szemei belenőttek szemöldöke bozontjába.
Kis fekete fogainak csonkjai félénken bújtak meg ajkai mögött, nyakában zsíros
bőrszíjon ezüst szív fityegett kis pocakja fölött. Vállán jobb napokat látott
hátizsák, benne aznapi kincsek. Választékos volt, tanult szakmáit emlegette meg
a balsorsot, ami tudjuk, régen tép, az elvesztett jogosítványt meg a börtönt,
ahonnan nemrég szabadult.
Eleinte csak pénzt kapott, sietős százasaimat gúnyosan
fogadta, látszott, többre vágyna, beszélgetésre, tanácsra, nőre, az életemre.
Később ruhát vittem neki, vasalt ingeimet fitymálva forgatta, műszálas, mondta
rá. Farmer nincs, kérdezte, ő azt szereti, könnyű, szellős, nem kell vasalni.
Kapott egyet, haláláig hordta. Az elején kéthetente jött, aztán naponta,
többször is. Gyermeteg viccein ugatva nevetett, egyszer bizalmasan elmesélte,
pörköltet evett egy ismerős csárdagazda jóvoltából, s kérte nézném meg, nem
maradt-e paprikás a szakálla. Másszor megmutatta kettétört zápfogát, ami csak
akkor hasogatott, ha időjárás változás készült. Könnyű, kíváncsisággal teli
viszolygást éreztem, ha mellette álltam, és elnézegettem atyámfiát, aki hús-vér
emberként egyformának született velem, veled s a többi emberrel, ám a szabad
akarat vagy a balsors folytán megfosztatott mindentől, ami engem, téged s a
többi embert boldogít. Úgy éreztem magam, mint a kukkoló, aki saját biztonságos
kis hasadékán leskelődhet egy másik világ történéseire. Sajnáltam és
megvetettem egyszerre, néha elmerengtem nyári tücsök - létének szabadságán,
máskor elborzadtam, ha az éjszakai eső megzörgette a redőnyömet, és félálomban
elképzeltem nyomorát. Szabad és moráloktól mentes életét néha irigyeltem, nem
sújtották adók és áremelések, váratlanul lerobbanó autó vagy csőrepedés.
Emberszámba vettem és ő egyre ragaszkodóbb lett. És meg kell mondjam, nehéz
volt ragaszkodásának súlya. Nyomasztott a létéért érzett felelősség és a
kutyaszerű hűség, amivel követett.
Egyszer hajszárítót hozott, bontatlan csomagolásán árkóddal,
kidobott könyvet, csorba vázát. Meg egy fényképalbumot, amiben hatvanas
évekbeli ruhákban pózoltak idegen emberek. Ki az, aki kidobja a családját,
tűnődtem, aztán szépen kitettem a kuka tetejére az egész hóbelevancot. Másnap
már nyitásnál várt, vasvillaszemekkel. Az album az jó, hasítsa ki a képeket
belőle, mutatta hidegtől deformálódott ujjaival. Nem kértem, sem az albumot,
sem a társaságát. Két hétre szakítottunk, aztán újra megjelent. Vég nélküli
történeteit a boldog múltból legalább úgy untam, mint a penetráns bűzt, ami
belőle áradt. Csak egy kávéra valót, főnök, villogtatta szemét a szőrből, és én
tapinthatóan éreztem irigységét minden iránt, ami az enyém. Elismerően
legeltette tekintetét feleségem lábain s hódolt neki lopott tulipánnal, és
cinkossá vált hangja, ha az aznapi üzleti sikereimről érdeklődött. A bőröm alá
férkőzött és úgy éreztem, szerencsés életem adóját törlesztem minden egyes
alkalommal, mikor csak feltűnik az ajtóban.
Aztán üzletet váltottam. Nem, nem menekülés volt ez, bár
titkon reméltem, nem talál rám az új helyen. Álmodtam vele. Baljósan holdas
éjszakán verítékben úszva ébredtem, számban rezes volt a nyál íze, és éreztem,
isten bizony éreztem a szagát, mintha ágyam mellett állva, kutatva néznének apró
disznó szemek. Sötét órán sietve haza hallani véltem rekedtes hangját, csak egy
kávéra valót főnököm, s rettegtem, rögvest megérzem mancsszerű kezének
szorítását a karomon.
Eltelt a nyár és egy csepegős őszi reggelen benyitott.
Sovány volt, köhögős, a régi ezüst szív lógott a nyakában. Megverték, mutatta
kézfején a véraláfutás szabálytalan foltját, egy tanyán dolgozott egész nyáron,
de nem fizették ki a lókupec cigányok a bérét, sőt a papírjait is elvették. Egy
kávéra valót, főnököm, kacsintott a régi cinkossággal, és én éreztem,
elvesztem.
Onnantól jött szívós rendszerességgel, a bűz úgy kísérte,
mint láthatatlan köpönyeg. Száraz, ugató köhögése állandósult, s már remegtem,
mikor reggelente megláttam mohó tekintetét. Akkorra már ebédet is én hordtam
neki és szűkölő lélekkel magyaráztam, nem vagyok az apja sem a gondviselő
istene, vigye máshoz a nyomorúságát. Kicsit sós volt a tegnapi leves, nézegette
elgondolkodva mocskos körmeit, de legalább meleg volt.
Azt hiszem, ekkor döntöttem el. Nem birok emelni, rázta a
fejét, mikor arra kértem, segítene-e egy barátom csónakját felhozni a stégről.
De azért kimentünk. Esteledett, rajtunk kívül csak a sirályok és a tó, esti,
magányos szépségében. Hol a csónak, kérdezte, és ezek voltak az utolsó szavai.
Mikor ernyedt testét a tóba fordítottam, azt gondoltam, íme, megszabadítottam
egy lelket a nyomorúságtól.
Azóta jól alszom. Bár ha esős az idő, nyugtalan leszek,
mikor a szél veri az ablakot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése