Mostanság az öreg
kőbékákkal álmodom,
gyermek vagyok, s a
kék csempék csókja
hűvös talpamon
szinte még parázs…
Ugye tart még a varázs,
a nyúlánk nyárfák
ég-vigyázó karja,
a Kálvária-domb
kis, kanyargó útja
felfelé…
Hiszed-é, hogy a
könyöklő vén platánok
a strand felé, őrzik még
a léptem valahol…
S ha néha a szívem
furcsán zakatol,
hallom, mint hív
nagyanyám szava…
Ritkán járok haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése