Szilágyi-Perjési Katalin - A hógolyó-árus

A hógolyó-árus

Ha tehette, sosem hagyta el a környéket hosszabb időre. Nem azért, mintha nem ismerték volna a bolondos Miskót az egész városban, nem. Ő ott szeretett lenni, azon a helyen, ahol született, ahol felnőtt, ahol mindenki ismerte az anyját, a hangyaszorgalommal varró pici asszonyt kis udvari szobájában, aki napot csak akkor látott, ha az utcát seperte. Miskó örökre megrekedt a Miskó-szinten, sosem lett belőle Mihály, de még Misi sem. Nénnyuka, az Aranysárkányról elnevezett kocsma és kifőzde öreg szakácsnéja, aki a sarkon lakott és arról volt híres, hogy mindenkiről mindent tudott a környéken, megesküdött rá, hogy születésekor kicsúszott a bábaasszony kezéből, és ettől lett kicsit ütődött Miskó. Aki amúgy nem ártott a légynek sem, kicsit nehéz beszédű lett, habogó meg lassú, de szép nagyra nőtt. Lobogó, fekete tekintete volt, meg dús göndör haja és ennek örült köhécselő, vékony kis anyja, mert az elkészült ruhákat Miskó szívesen vitte házhoz, ahol megdicsérték és néha cukrot is kapott, ez a nagyra nőtt szép, fekete gyermek.

Rettenetes erejét sosem fitogtatta, legfeljebb ha felmérgelték egyszerre felhasított két mázsa fát a színben és estére fel is rakta, szép takaros sorokba. Volt Miskónak egy macskája, egy félszemű fehér jószág, amit akkor szabadított ki a gyerekek kezéből, mikor a másik szemét tolták volna kifele. Nagy lapát kezével óvatosan meglegyintette a kegyetlenkedőt, hogy az beesett az árokba, majd a kabátjában vitte hazáig a macskakölyköt. Otthon az anyja kamillateával mosogatta a sebét, és megmaradt a macska, a Bizsu. Aki ezentúl ott aludt Miskó mellkasán, oda gömbölyödve szorosan a nyakához, nappal meg megült a varrnivaló tetején, és szundikált. Miskó szerette csiklandozni a törékeny Bizsut, cicóka-cicóka, vakargatta sután selyem simaságú szőrét és elragadtatottan simította arcát a pofájához.

Miskó napi rutinjához hozzátartozott a sepregetés, a vízhordás a sarki kútról a zománcát vesztett kék kantában, nyáron meg similabdát árult a Ligetben. Szép színes papírokat kapott a kisasszonyoktól Klein úr papírboltjából és a keményre gyúrt fűrészpor golyót ügyesen beborította velük, majd filléres gumival körbetekerte. Hármat egy hatosért, ötöt egy tízesért. Melyik micsodás. Telente sült-gesztenyét mért kis papírstaniclibe meg barnára pirított tökmagot. Loholt az anyja mögött, ha az piacra ment, és vitte hűségesen kosarát, neki és másnak is, de főképpen Puszi úr kocsmájában, az Aranysárkányban érezte jól magát.

 Nénnyuka óriási karéj pecsenyezsíros kenyerekkel támogatta meg Miskót, utána hideg málnaszörpöt csorgatott neki Puszi úr a pultnál, cserébe telente elhányta a havat vagy fát vágott a fáskamrában, és szépen sorokba rakta. Egyéb idejében a kályha mellett ült Miskó, előtte málnafröccs és csendben hallgatta az emberek beszélgetését.

 Volt-e már nőd, Miskó, bugyogóba nyúltál-e már, kezdte egyszer ugratni egy helybeli fuvaros, és az emberek nyerítve nevettek. Ám Puszi úr ekkor letette a törlőkendőt, kijött a pultból, és nagyon csendes hangon megkérte a fuvarost, hogy szórakozzon a kedves mamájával, de ne Miskóval, mert ha felhergeli, ez rettenetes erejével szétveri az asztalt a fején, ami ugye látványosságnak nem volna utolsó, de kár keresni a bajt.

Innentől mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Miskóval nem jó viccelni, mert Miskónak az anyja mellett immár Puszi úr is pártfogója lett, és Nénnyuka is ott áll a konyha ajtajában akkora fakanállal, mint egy léc, tehát nem ajánlatos piszkálni.

Éppen elmúlt harmincöt esztendős Miskó, mikor a nagy háború utolsó hónapjaiban keresztülzúgott a front a városon.  Aki tehette, bezárkózott. Miskó anyja szorgalmasan zúgatta a varrógépét, soha ennyi munkája nem volt, mint most, mikor arany ára volt egy komolyabb kabátnak vagy felöltőnek. Bizsu magasra nőtt ruhahalmokon szundikált, toldani, átalakítani hozták a népek a ruhákat reggeltől-estig. Miskó az utcákat járta, segített a romot takarítani az emlékezetes bombázás után, bútorokat rakott a menekülők kocsijára és sikerült megtalálnia azt a kisgyereket, akit az anyja vesztett el menekülés közben.

Nem félt a katonáktól, megbámulta a veres csillagot a sapkájukon, érdeklődve figyelte ugató beszédüket és elfogadta a korty pálinkát, amivel néha megkínálták.

Egy nap, tél volt, nyitva találta a kis lakás ajtaját. Nem értette, anyja sokszor elmagyarázta, drága a fa, télen nem szellőztetünk. Odabentről elfojtott kiabálást és nevetgélést hallott. Ketten voltak, egyikük anyján térdelt, letolt nadrággal, az ágyon szétszórva a máskor gondosan vasalt ruhák, egy kabát tetején Bizsu hevert, puhán elnyúló testtel, éppen csak a feje állt furcsa szögben és az orrából kicsi vér szivárgott. A nevetgélő katona újságba csavart üveget nyújtott felé, azt elvette és óvatosan az asztalra tette, majd megragadta őket.

Később azt mesélték az Aranysárkányban, egyszerre ragadta meg borzasztó erejével a két katonát, és összeütötte a fejüket. Szintúgy, mint a tököt. Pukkant egyet a fejük, akkor leengedte őket és betakarta az anyját egy kabáttal. Hat disznóba került meg két hordó legfinomabb tokajiba, mire Puszi úr kijárta, hogy felmentsék a habogós Miskót.

Tél volt, csikorgós nagy hó, mire soványan és félig vakon kiszabadult. Az Aranysárkány előtt megállt, lehajolt és gyúrni kezdte a havat. Takaros kis golyókat csinált, keményeket, formásokat. Hármat egy hatosért, makogta, mikor megálltak előtte, és ha jól ment az üzlet, estére egy borra is futotta az Aranysárkányban.