2014. szeptember 18., csütörtök

Kapocsi Annamária - Megmentések


Vidd odább a lelkedet,
itt ugyan nem lelsz - el Veled.

Veled mondanám, s Veled és neked,
hogy gyarapszik a remény,
még ha "Ha" is a Neved.

Rombolt öntudat, éntudat hiánya.
Hiszed? hogy tévedésed rossz, vad játéka,
hogy terhesek vagyunk,
mint púpos időkben az élet.
Nem látod, nem láthatod,
tagadod, nem érted.

Fájt. S most?
Pödrött igazát feszíti a hátad...
de nem, vagy mégis? látod még a vágyad?
Gyomorkeserűt itatott veled a lázad.

Hogy Túl akartál. Akartál élni!
Erős hited volt, művészi és véri.
Most ha vér tapadna kezedre se,
sem lennél tenyérnyi,
megmaradt régi önmagad.
Bárcsak, bárcsak láthatnád tavad.

S fürdenél újra, nevetnél szívből,
mit sosem láthattam, Volt!...Tudom.
Csak felejtőn,
csúszott le végig, s Te utána.
Elmondanám, ha hallanád, de nem ma.

Még páncél-kemény a hiedelem benned.
Eltévedt csatákhoz szokott erőd felett
nincs hatalmam, tán nem is lesz sosem.
Csak néha megrázlak, azt talán még megtehetem

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése