Olvasom barátom tabáni versét,
és látom én is az ezerszer látott
templom tornyán megrekedt időt,
a téglakockákba csonkolt jeleket.
Átfutok a kőasztalok között,
- ilyenkor már hazahordják
a sok-szatyros nénik kiapadt batyuit
a hangos biciklikerekek, nyomuk
pár elfonnyadt petrezselyemlevél. -
Azután apám ideér, a zsebébe dugom
az egész héten írott levelet, és imádkozom:
"csak órákat késsen a busz"
amivel hazautazom egy másik otthonig,
ami már nem lehet közös; s míg kérlelem,
hogy változzon vissza az életünk,
fájdalomig szorítja ujjam,
- mindjárt menni kell. -
A tabáni téglán huszonhét éve
eggyel több a jel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése