Jagos István Róbert - Záróra Táján

(Zalán Tibornak)


A riadalmat csak játszani lehet,

ha már őszbe hajlik a fej

s ha csontokról mállik a hús.

A „mindennek ára van”

hatványozódik, akár a fehér

abroszon a vörös fény,

ha ez a kései nap átég az utolsó korty boron.

A pincérek már pakolják a székeket,

és nekem még nincs kedvem

menni. Még maradnék az emlékezetnek.

Talán rám köszön még az ajtóból kimenet.

A tányéron maradékom

– megrágott szavak csontjai.

Jagos István Róbert - Annyi mindent eltemettem már

Annyi mindent eltemettem már.

Volt úgy, hogy nyakig ért a sár.

Volt úgy, hogy lehúztak mélyre.

Ma sem értem ki a fényre.

Sötét hely ez, csupa göröngy.

Fejem felett halott fagyöngy.

Fejem fölött döngő léptek.

Volt hogy éltem, csakis érted.

Annyi szépet eltemettem már.

Hűvös csókot lehel a szád.

Hűvös csókot, fájdalmas szót.

Te vagy az! A Mindenható.

Jagos István Róbert - A komponista

A messzeségben nincs semmi szép.

Apró, kicsiny pont a szerelem.

Mire rám talál, beköszönt a tél.

Arcodra az elmúlást lehelem.

A messzeségben nincs semmi jó.

A hiány közelről öl igazán.

Van az a tett és van az a szó,

mellyel gyilkol a szív és a száj.

A messzeségben nincs semmi báj

és döccennek a szerelemdalok.

Nélküled ez is csak kietlen táj,

hol halálom megkomponálhatom.

Jagos István Róbert - teher

terheddé váltam

súlyos szavakká

agyagos röggé

- mondtad maradnál

mondtam maradj hát

súlyos szavakként

agyagos rögként

- bárcsak tehetném

Jagos István Róbert - menj és majd követsz

felettem állsz

kilehelt ködszavaidban

mozdulatlan fekszem

süllyednek emelkednek

velük én is

mintha az utolsó dombokon

hágnék át

az elmúlás kapuja előtt

szemeid fekete varjak

homályos vénülő ítész

a tegnap keserű lánya

húsomba váj búcsúzásod

bőr alá fészkel a Nap

halványuló utolsó fénye

menj és majd követsz

2012. augusztus 19.

vasárnap 18:54          

Jagos István Róbert - Mondjuk...

Mondjuk, kedvelem immár ezt a világot,

amely oly sok éven át árnyékba taszítva

gyúrta – amúgy is torzulásra hajlamos –

lelkemet  és salétromos falak mögé

zárt, ha úgy hozta kedve, vagy jégesőt

zúdítva rám mennydörgött nevetése.

Mondjuk, hiszek az ég mögöttiben,

hogy nem véletlen vagyok ott, ahol,

nem véletlen vagyok itt, ahol annyi

minden jó történt velem és annyi

mindent kapok, mint még sosem,

és jó felkelni reggel és nincs kesernyés

szájíz, nincs fájdalom csak a most,

melyben színeket teszek egymás mögé,

lelkem valódi színeit.

Mondjuk, várom az időt, amikor

rám villannak majd apró baba-kék szemek,

rám villannak majd igaz mosolyok,

midőn törpe kezekből kinövő édes ujjak

szorítva keresik bennem a követ,

a minden-alap egyetlen kövét.

2012. június 5.

kedd  16:26

Jagos István Róbert - cigány

Daniel Egneus: Death with violin

kezetekben ásó lapát szemetekben halotti ének

miattatok lettem cigány folyton tagadó gyáva lélek

ki álmából is menekül tükörfolyosóin át

ahány törés annyi szempár mindegyik egy óriás

cigánnyá verbuváltatok reményt lopó levert zenésszé

ki rímekre éneket ír híve a szív így lesz egésszé

s (most) hogy dúdoljátok énekem – körülölel másképp szól

vas és göröngy adta ritmus tör elő az árnyékból

2012. május 22.

kedd 16:21

Jagos István Róbert - Pokoltánc

Már nem görbülök sírok fölé.

Egyenesen fejedbe sírom.

Az írisz és pupilla mögé.

Szép fájdalmaidat ’míg bírom,

elhordom büszke-úr vállamon.

- Kicsorbult tőr a mutatóujj.

Inas lábakkal eltáncolom,

ahogy éneked fejemre hull.

2012. május 13.

vasárnap  19:48

Jagos István Róbert - Magyar könny

Magyar könny mondd miért dacol
A világ vad viharával?
Szél és eső nem mossa el
Sárga mocskát a gyásznak.
De mégis él, nevet...
Kacagja búját a mába.
Magyar vagyok, magyar!!!
Ebben a nincstelen hazában.

Júdás a sors mely elítél
Tamáskodó nagyvilágban.
Mondd, mit érnek a szentek
Lelketek nagy viszalyában?
Jönnek törni a gyászt
Kézzel, fegyverrel ha kell.
Jönnek ülni a gyászt
Pénzzel telt zsebekkel.

Fájó, búsuló jelenkor
Hajt fejet a hitszegő mának.
Vértől ázott zászlaink
Fagynak rá rőt kopjafákra.
De a magyar akkor is magyar,
Még ha ezer sebből vérzik is.
Állát felszegi - Magasra tartsd!
Pedig a mát is szenvedi.

Magyar könny mondd, miért dacol
Napjaink viharával?
Szél és eső nem mossa el
Nyomát és szagát a gáznak.
De mégis él, nevet...
Kacagja búját a mába.
Magyar a magyart nem vetheti
Kényszerű rabigába.

Jagos István Róbert - amikor koccan

amíg mi korsók mögül látjuk egymást

és körberöhögjük sekély vicceinket

az Éhkopp két sarokra a fogát feni.

zsebemben még matathatok,

(csörög egy kis apró)

s torkom mint megérdemelt jussát

majd örömmel nyeli záróra-söröm.

ma itt van minden:

zenegép barátok bánat és öröm

na meg  a pultos lány telített mosolya.

de hallom és aggaszt az a kis nesz

az a távoli sikoly

amikor koccan véres fogsora.

Jagos István Róbert - Égsz!

Szóra se méltatom zihálásod.

Magad köré te raktál nagy tüzet.

Még most is mikor égeti húsod,

szemed halált köpve, felém üzen.

Látom a kínt, amely visszaszállt rád.

Látom: bőrödön fénylő hólyagok.

Segíthetnék is ha hagynád, ám a

lángnyelvek közül csupán egy vagyok.

2012. április 25.

szerda  16:07

Jagos István Róbert - Anyám, pillanat…

Klikkert szegeltem faladra.

Mögüle holt-vér szivárgott.

Szilánkjait meztelen tapostam

szét. Tudod, nekem hiányzott

az, az egy anyás pillantás,

’mely ölébe tartott volna.

Elment, akárcsak tenmagad.

Egyetlenegy szót sem szólva.

2012. április 24.

kedd  18:14

Jagos István Róbert - Elkapart seb a szívem

Elkapart seb a szívem:

levedzik tegnapi csókodtól.

Dúskálnak benne a férgek.

Lám, ennyi telik e csórótól,

hogy megmutassa, mi a való:

émelyes szag és rothadt íz.

Bár inkább lenne egy karó

vagy fullasztó fekete víz,

mint csókod, ’mit tegnap adtál:

a halál éjdes lehelete.

Bicsaklik fej, omlik a váll.

Az ember így élhet -e?

Jagos István Róbert - Szelíd ingadozó

Tenyeremre fektetnélek

mint apró kakukkfiókát,

ki idegen fészekben

nem találja otthonát.

Eléd szórnék lágy magvakat,

ám az úgysem neked való.

Mint, ahogy e fészek sem,

te szelíd ingadozó.

Hess hát, repülj a világra!

Fesd át szürkéskék tollaid.

Ha majd fáradsz, ott leszek.

Ha te már nem vagy itt.

Jagos István Róbert - Ha másképp nem megy

Messzi keletről jöttem szolgálni téged.

Magamra aggatva csillagom, keresztem.

És tudom, az emelt fő, nem mindig érdem

gyermek mosolyú tiszta kék szemedben.

Ahonnan én jövök, lásd, ott fogant a hit.

Ahol a folyó még szabad a medrében.

Ám ráléptem utadra – vajon merre visz?

Járhatok-e még szívednek bús kedvébe’?

Így kellene tennem, ha már vándoroltam.

Hosszú útjaidon biz’ elfárad a láb.

Hiszékeny szívemet magammal sodortam,

csupán a büszke gerinc harsogja: állj!

Tudod, gerinc nélkül elvész minden tartás.

Földön csúszva-mászva én semmit sem érek.

Lám, ezért oly göcsörtös ez az akarvás,

ha másképp nem megy, hát utadról letérek.

Jagos István Róbert - Gőzölgő teára vágytam

Gőzölgő teára vágytam - szívet melengetőt.

Ajkad jeget tett bele, te őrült szerethető.

Lefagyott mosolyom és lassul kicsi szívem is.

Egykor ki féltőn felemelt, ma gyilkos mélybe visz.

Szép madarakat festettél.  Csőrükben álmaim

darabokra estek szét, mint a Szó. Szárnya nincs

csak éle a nyakamnak kifent késnek kezedben.

Összegyűrtél, kidobtál - már nincs szemét zsebedben.

Jagos István Róbert - Én addig csendben

Menj hát. Vissza se nézz.

Kezeid már jó helyen pihennek.

Lábadra cipőt adtam

s még láthatod,

utoljára megkötöm neked.

Nem nézek rád,

el ne sírjuk magunk

(magam),

elfordulok, így várom hogy elmaradj.

Érzem tarkómon hallgatásod

a sok néma miértet.

Didergünk mindketten…

Érintésem sebet ejtene

- hagynád tudom.

De nézz a felhők mögé

- én addig csendben ballagok.

Jagos István Róbert - Igen

Jött egy angyal
- jobb volt mint én.
Ott állt fehéren,
én meg néztem feketén,
mint gyermek
a csillagtalan égboltot,
'mely jövőt nem mutatott.
Elutazott - nélkülem.
Én meg maradtam nincstelen.
Igen.
Nincstelenségben hitetlen.

Jagos István Róbert - Igazi téli...

Lassan udvart nyit a Hold

(tengernyi csillag nyugalom-fényénél)

a csonttá fagyott utca álmatag.

Recsegő eresz szór szilánkot a földre

a félhomályban reszket két alak.

Micsoda hely, hol félik egymást!

Szemeikben kásás hófehér.

A bácsika mozdul egyet

mint, aki tudja végleg szűnni mén.

Mordul a dög is, húsra vicsorog.

Kutya az élet, érzi ő is rég.

Lánc csörög a tálca helyett,

s bordáin horgonyt vet a szél.

Ugrik a beste nincs más esélye,

miközben lassan udvart nyit a Hold.

Igazi téli, festői téma:

a gyönyörű hóban alvad a folt. 

Dániel oroszlánja - Jagos István Róbert

Add nekem oroszlánját

a fátum véres száját

örök bizonyosság mementójaként.

Kell az nekem

(ahogyan én is neked?),

hogy lássam lábaim inognának -e

s térdre esve vajon jajonganám igéd?

Tudod, mostanában csak a hátadat látom

- harag-felhők gomolyagát.

Én meg apátlan apaként keresem

eldobott keresztemet.

A tied hol korhadt le hátadról?

Én észre se vettem,

hiszen súlyokból aggatott

perceim sorokban vártak rám.

Talán mikor megtagadtál.