Tompai Attila Csaba - A tenger nem nyugszik

Kitaszított magából az ágyam szövetébe szőtt nemrég-emlék.
Hol csak vágyam volt hű társam, ott mára megért erény emészt.
Szívem érzelmet remélve fekszik száműzve parlagon,
A testem sem tud pihenni megvetetlen pamlagon.
Vonz a puha ágy, a benne szunnyadó buja vágy...
Nem mulyaság, hogy én lettem magány uraság.
Kísért az ágyamból távozó sok sírás,
Kell mint kenyér, az egyetlen mosolygás!
Könnytenger hulláma messzi partot ér,
Nem hozhat jó hírt viharos szél.
Ki mosolyogva távozik,
A hírektől változik.
Keresek hát mosolyt,
Süketet s vakot!
Üres ágyam
Ő látja,
S hallja
Azt.

2012.05.17.

Tompai Attila Csaba - Kinyitottak

Drágámnak hívott engem, pedig olcsó szó a kenyerem java.
Ritmusát adta rímemnek, olvadt tőle szívemnek hava.
Élettel telt meg holtág, s omlott le óvatosság fala.
Gyúlt lángra minden, vittem rögtön szobára, haza...
Rám tört érzelem, átkozott szerelem, para.
Költözött belém, szívem rejtekén, szoba.
Nem tudtam róla, de nyitotta kulcsa...
Mutatott újat, koldusnak... sorba...
Vendég voltam magamban. Furcsa.
Ott van volt, gyermekkor. Porban.
Temette kérgem mulcsa.
Alig tudom hinni,
Hogy bennem ennyi
Elfelejtett,
Temetett
Szoba
Van.

2012.04.21.

Tompai Attila Csaba - Vallomás

Ma elmém teraszán terített asztalnál ettem desszertemmel.
Éhes voltam, mégis csak őt faltam fel mohón szemeimmel.
Mosolygott dacos hulláma, és sodort el minden gátat.
Vad musztáng akarata mindenen keresztülvágtat.
Szelíd szeme szárnyaló gondolatát leplezi...
A saját határát rímekből felépíti...
Mert börtön minden vers, s benne a mondatok!
Gúzsba kötnek az átkozott szótagok!
Szabadítanám fel a sorokat...
Szóban vérzik el a gondolat...
Állunk némán a tócsánkba...
Együtt vagyunk bezárva...
Nem értenek minket...
Gyártjuk a rímet...
Senki sem lát...
Nő a gát...
Korlát...
Fáj...

Fáj...
Korlát...
Nő a gát...
Senki sem lát...
Gyártjuk a rímet...
Nem értenek minket...
Együtt vagyunk bezárva...
Állunk némán a tócsánkba...
Szóban vérzik el a gondolat...
Szabadítanám fel a sorokat...
Gúzsba kötnek az átkozott szótagok!
Mert börtön minden vers, s benne a mondatok!
A saját határait rímekből felépíti...
Szelíd szeme szárnyaló gondolatát leplezi...
Vad musztáng akarata mindenen keresztülvágtat.
Mosolygott dacos hulláma, és sodort el minden gátat.
Éhes voltam, mégis csak őt faltam fel mohón szemeimmel.
Ma elmém teraszán terített asztalnál ettem desszertemmel.

2012.03.12.

Tompai Attila - BÚÉK, nekem!

Múlt
Fakul,
S távozik.
Hold átbukik,
Habzik fel pezsgő,
Itt az új esztendő.
Alkoholos szép remény
Hamar illan, ha Nap felkél.
Kijózanít valóság csókja,
S ragad el a hétköznap folyója.
Sodor az ár, és fojtogat az örvény,
De erőszaktól sem fogok élni szürkén!
Maradok éjszaka fekete szivárványa.
Ki igazán akarja, csukott szemmel is látja,
Hogy ott úszok, ahol sosem volt kijelölt pálya...
Hol nem terem meg növény, leszek remény tiszafája,
Mert könnyű úton meg-, megállva nem tud születni szép álom,
Ahogy szürkék között sem találhatom meg álombéli párom...

Tompai Attila - Járom az utat...

Ismertem én a helyes utat, de ahogy elindultam rajta,
A semmiből ott termett, s állt előttem egy fekete macska.
Nem ronthattam remélt szerencsém, hisz ritka kincsem nékem,
Léptem át másik útra, hogy mögötte visszatérjek...
Eltelt pár nap, mire a jó utat megtaláltam,
S közvetlen előtte egy fehér kutyát láttam.
Macska ellentéte kutya... Az szerencse!
De dupla ellentét, mert nem fekete...
Ellentét ellentéte... ugyanaz...
Ismét máshol jártam utamat.
Múltak hetek, még keresek.
Remélem, ma meglelem!
Látom az utamat!
S rajta jutalmat,
Mert a szélén
Egy fehér
Egér
Néz...