Két alak közeledett a kőkerítésen tátongó rés felé, arra, ahol a hanyatt dőlt oszlopon a mohára ránőtt a tegnapi eső termette apró kis tó. Az oszlop megadóan bár kissé fuldokolva tűrte a köré csobogó jelent. Kisodorta helyéről az útján oly nagy lendülettel vágtató idő; hát ráfeküdt arra kis térre mi még sajátja lehet, és némán figyelte, ahogy a mögötte földhöz lapuló sínpárok végtelenbe futó kígyókként vissza-vissza riasztották az itt átosonók lépteik. Egykor ő vigyázott azokra a léptekre...amik most felette suhannak el. Vannak hajnalok, amikor azt érzi bár lenne karja, és bár elkaphatná az épp felette suhanót, vagy például visszaránthatná azt a minden alkonyatkor erre rohanó tornacipőst : 'Hé! Nézz körül! Ha itt jársz, legalább magadra vigyázz! Te nem láttad azt, aki tegnap éjjel...'
Az alakok lassan közeledtek. Az oszlop figyelte őket. Észrevette, hogy az óvatosabb fajtából valók. Beszélgetésüket hozzá érve abbahagyták és körülkémleltek. Az egyikük még össze is rezzent, pedig csak a közeli állomás hangosbeszélőjének szokásos duruzsolása hallatszott " ...érkező ...nat ... percet késik" A szöveg többi részét a város felé sodorta a szél, ám az oszlop tudta, odabenn érezte most nem esne bajuk, mehetnének, de mégsem. Megálltak pont mellette.
' Ahogy az a lány is- emlékezett bizsergető örömmel - aki folyton rámpakolta a táskáját, és mellettem állva, sokszor még a lábát is feltéve rám mormolt magában...vagy magunkban? ...Nekem? '
Nem sokszor állnak meg mellette, hát megörült kissé a kéretlen vendégeknek. Megpróbálta jobb oldalát mélyebben fordítani a tócsa felé, mintha le szerette volna mosni magáról a sarat : ' Mégsem fogadhatok vendégeket szutykosan.' Azután elkomorodott. Nem hozzá....tudatosult benne amikor a két alak újrakezdte a beszélgetést, és abban utcákról volt szó. ' Hm. Szóval nem hozzám jöttetek. Nem baj. Gondolhattam volna, hisz az emberek észre sem vesznek. A sarki nyárfa, talán csak az figyel rám, és beszélget velem néha.' Merült el gondolataiban. 'Utcák...'
A nyárfa aznap nagyon el volt foglalva, a széllel diskurált, hát nem akarta zavarni. Kicsit nyújtózott, és az azóta már távolodó alakok után tekintett, próbált még beszélgetésükből foszlányokat elcsípni, de a város moraja nem igazán hagyta. Talán ha két szót fosztott ki a sarki fűszereshez érkező árúszállító ládáinak aszfalthoz koccanása és a helyközi buszjárat ajtózáródásának nyikorgása közül. Lélek és anya. De ahogy a hangjukat, lassan az alakokat is elnyelte a város. Az oszlop hosszan mélázva ízlelgette a szavakat. Szerette volna megkérdezni róluk a fát, de letett szándékáról, amint felé fordulva látta, hogy fejét idegesen és már szinte mérgesen ingatja.
' Felhúzta a szél, most jobb ha nem zaklatom a kérdéseimmel...' gondolta, de akkor a fa szólította meg, pontosabban zúdította rá a következőket: " Bolond ez a szél, képzeld, meg akarja érteni a szavakat. Tudod mit csinál? Tudod mit? Olvas. Képzeld, könyveket lapozott a minap is. ...valami padon ült valami nő, és olvasott, a szél kíváncsi lett, hát bele akart lapozni a könyvbe, de a nő erősen leszorította a lapokat, mire ő dacos lett és kikapta kezéből a könyvet, de az egy pocsolyában kötött ki, utolsó lapjaival a sárban...és a szél most dühös, mert az utolsó oldalon fenn azt még elolvasta : " Mitől szép a ...."
de onnantól semmit. Olvasott már a szépségről, de mi mitől szép? És ha szép, akkor miért fontos hogy mitől? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel zaklat. Jó hogy most dolga akadt a város túl felén, így van néhány percnyi nyugalmam.' Az oszlop elmosolyodott. 'A szél. Valóban, micsoda bolond, aki szavak értelmét kutatja...?!'
A fa, örülvén hogy az oszlop osztja a véleményét megnyugodott, kihúzta derekát és az eget kezdte kémlelni, de a szél hamarosan visszatért, és izgatottan mesélt és mesélt: Hogy a város túl felén volt éppen, és hogy egy utca, és hogy két alak, és hogy a lány meg az idő...de se a fa, se az oszlop nem értették igazán, hát feladta és továbbállt arrafelé, ahonnan jött.
Már átbukott a nap a dél horizontján és az oszlop épp a jól megszokott sziesztáját tartotta amikor ismerős hangokra lett figyelmes. ' A két alak reggelről...' ' ...És a szél. Játszik velük.?! Nem, nem játszik, zaklatja őket, kibontja kabátgombjaikat, elcseni egyikük kendőjét...Mit csinál ez? ' A szél amint észreveszi hogy az oszlop figyeli átbucskázik a sínek felett és kérlelni kezdi azt: " Segíts nekem. Állj elé. Vedd rá, hogy ...Ő az! Érted? Ő az a lány...csak az idő..."
Az oszlop jobban megnézte magának a lányt és belehasított valami...mintha kezdte volna megérteni amit a szél szokásához híven futtában próbál közölni, vagy mégsem...mert furcsa ismerős nyugalom ült ki megtört pórusaira. Próbált annyira elterülni ahogy csak tudott, és még le is rázta magáról a port, hogy : talán ha közelebb ér ...talán ha eléggé elé tud ...
A két alak kézenfogva szökellt a vaskígyók között, de most mintha valahol máshol járnának...valahol a szavaik közötti titokzatos helyen,rezzent meg az oszlop, és abban a percben, ahogy elhaladtak mellette a kőből emlékképek törtek fel a rések közül, a mohacsomó zöldje alól...:
" Barcelónából bika bődül.
San Franciscóban trombita.
Soha nem hitted, hogy az égből
leszállt az Isten kisfia...."
A szél még küzdött egy kicsit, de lassan lassan útjukra engedve a párost dúdolni kezdett.
http://www.youtube.com/watch?v=O15zYGzU6-c
És pont azzal a titokzatos csillanással a szemükben néztek össze az oszloppal, mint a távolodó két alak.
Csupán a nyárfa rázta értetlenül a fejét : " Szavak..."
