Kapocsi Annamária - Eltakart szemtükör

Még elfutottam...
Mint szemed tükrén a bánat,
úgy látszódom csak:
Ködfoltvarázslat.

Kézjelek harca,
tartás derékban, deréken,
hogy láthatatlanná váljon
ha odaértem.

Másnak. Másnak is.
Ízfokozó jut a szemnek,
takart mosolyistennyi vermek
benne elmerültek.

S csak én nézem,
temérdek harc minden ágát:
Hogy felfeszült szivárványhát
színezi bánatod minden árkát.

Kapocsi Annamária - Álomtalanok

Léggömböt dob a távolság,
lélekteát főz az idő belőlem,
belőled, nem marad semmi,
csak ez az örökké kis menni.

Buszra teszem magam,
érzelmi netovább-ok púpjain
csontot kacag a bábfilmfigura,
otthon maradt az érzelem.

Fel nem foghatja senki már,
hogy semmi nem tartja homlokom,
mögöttem is van a Csókolom.

Mint elhagyott utcákban a köszönés,
kopogássiető örvendés,
int a kéz, a fej halad.
Lefelé forduló biccentés alatt.

Most? Tarkón nyom az éj,
nehézsúlyú az álmodás,
le is győz - hagyom. Hagynám!
Ha volna, nem csalás.

Elkelne némi álmodás.

2014. szeptember 19.

(a rajz szénnel készült, a3-as méretben)

Kapocsi Annamária - Kegyelmi levél

Játszottál, sokat játszottál,

tépett csillagot holdra köpni, csakis Te tudtál.

Asszonyhajakból kosarat kötni

hamvas szavaikból csókot,

messiásként üldözötté hordani a bókot.

Játszottál sokat, keveset

poklok között, mint a cserfesek,

masnikat bogozni járó korhelyek,

asszonyszemérem-rontó szerepek.

Játszottál, sokat játszottál

sikolyukból fontál - szépeket,

képkeret lett az ágy felett.

Játszottál, sokat játszottál,

úrkedélyek pimasz poharánál,

túltöltötted a kelyheket.

Játszottál, ó velünk játszottál,

esélyt, estét szét s megosztottál

üstököst formáltál felettünk:

Széttépett kegyelmi levelünk...

2014.01.10.

Kapocsi Annamária - Virágszeretők

Otthon hagynám magam

Virágszeretők szirmain nyugszom,
mint napfelkeltékben megbúvó kék,
s liláknak fénye olvad el nyelvemen
nem látszódom, nem lélegzem.

Megkóstolt illatok feszülnek körém
tengeröbölén a fény, elmélyülni mer - regény,
hogy megpihenni mertem, felnézni,
mélyre merít, dob, visz lenni
a Menni idő. Tenyérmeleg
vállakon nyugszanak az estek.

Szinte látom, hallhatatlan,
érik, érlel, kibont szavam,
s hogy csitt-et susog, szökik - Magam
otthon hagynám: Szemtelen.
Elég. Kevés. Minden? Nem.
Talált szavak a kerítésen
2014.08.16.

Kapocsi Annamária - Megmentések

Vidd odább a lelkedet,
itt ugyan nem lelsz - el Veled.

Veled mondanám, s Veled és neked,
hogy gyarapszik a remény,
még ha "Ha" is a Neved.

Rombolt öntudat, éntudat hiánya.
Hiszed? hogy tévedésed rossz, vad játéka,
hogy terhesek vagyunk,
mint púpos időkben az élet.
Nem látod, nem láthatod,
tagadod, nem érted.

Fájt. S most?
Pödrött igazát feszíti a hátad...
de nem, vagy mégis? látod még a vágyad?
Gyomorkeserűt itatott veled a lázad.

Hogy Túl akartál. Akartál élni!
Erős hited volt, művészi és véri.
Most ha vér tapadna kezedre se,
sem lennél tenyérnyi,
megmaradt régi önmagad.
Bárcsak, bárcsak láthatnád tavad.

S fürdenél újra, nevetnél szívből,
mit sosem láthattam, Volt!...Tudom.
Csak felejtőn,
csúszott le végig, s Te utána.
Elmondanám, ha hallanád, de nem ma.

Még páncél-kemény a hiedelem benned.
Eltévedt csatákhoz szokott erőd felett
nincs hatalmam, tán nem is lesz sosem.
Csak néha megrázlak, azt talán még megtehetem

Kapocsi Annamária - Talán, ha ...

Talán, ha ...

Fényt dob a kredencre,
majd falra keni a szépet,
mint festéktérdek

elülepszik a vágy,
hajnalán piros és narancsszíneket
gyarapszik a kikelet.

Ablakon kopog a semmi,
arcában hajszálak,
rámmosolygott a Látszat.

Szemében ismét a fény,
de füstként fodrozta szét a szél
s nem maradt az üvegen túl

csupán a fák szerepén
megifjodni látszó zöld,
- tenyérnyi rejtek,

elbújt színekben
ijedt kis gyermek
fényt dob a szobába
talán, ha...

Kapocsi Annamária - "sarcolva minden"

Szedjetek sarcot a lélegzetért

napra nem mehetni, be kár

de kinek fény kell, majd fizessen,

ó drága napsugár.

 Kerül majd sokba, ki a földre lépne,

hogy képzel ingyen ily csodát,

s meztelen talpa alá ha fű bújt,

mit hisz? ez csak úgy járt?

 Ha vétek lesz, az égre nézni

mert ne mondjon soha senki mást,

ahogy a lélek tud gyönyörködni

valami felhőlátomást.

 Bíz azt se ingyért, micsoda botorság,

mit hisz ez árva lélekár,

hogy szabadon jut mit a föld kínál,

sarcolva minden, lélegezz már.

Kapocsi Annamária - míg lábad átteszed a küszöbömön

Nincsenek szobák bennem

folyosó vagyok, a kertre nyílok,

látod, egyszerre lehetsz kint és bent,

leülhet tested idebenn...

Az ajtóm szélén túl lábad a fűben

de hátad még levegőmnek támasztod,

s melegem karolja körbe derekad

óvlak a széltől, ha akarod...

Ha fáradsz már, dőlj kicsit nekem,

s ha fejed az oldalamnak támasztod,

még lehunyt szemeden át is

élvezheted a kinti napot...

Az ajtófélfámnak dőlve

kezedet földre teheted,

ha úgy érzed öleld nyugodtan

át - a térdedet...

Kicsi ringatás dúdol

lelkedben billegnek a hangok,

csak halkan suttogok neked

"itthon vagyok"...

Kapocsi Annamária - Embernek nézz

Mikor valósággá szeretnék érni
és a végső menedékem is elveszik
mondd, hová meneküljek
ha az élet így telik.

Mikor nem lehet leírni,
mikor bontva bontogatnak,
hová, meddig bír a lélek
ha már némán sem kiabálhat.

Szememre senki ne tegyen semmit,
takarásába csak a fény legyen,
s ha majd tisztán látnak - állok,
senki ne vethet rám átkot.

Szobor nem vagyok s nem leszek,
ha dobálnak fájok, reszketek
és sikoltok olykor, azért sem tagadom
hogy élek érzek, mint aki van, hát hagyom.

S én itt állok lásd, hová találsz,
nézz hát szemembe és úgy próbáld,
de közben tudd meg azt, ki vagy.
Látod? én csak egy, ki állva hagy.

Kapocsi Annamária - Tavaszt futottunk, időringató

Most átfutok hozzád ebben a tavaszban
meztelen talpam alatt izzik a föld

ma fűszálak hidege cikornyázik
és hóvirág hajlik, mint az időd

tán levegőt kapkodó minden gondolat
ahogy fut át a téren - nézd hogy szalad

miközben mellkasban dübörög szívem
és felforrósodott a lélegzetem

arcomba pír és szél színez
míg karon ragad egy ág - jelez

s ruhámba kap a táj, bíz elcsenne tőled
marasztal az itt idő, egyre csak terelget

nyakamba szoros sálat fon
s kezem kőté, kötné nagyon,

de most csak előre lát mi lép
mit lép hisz táj sincs, egybefolyt kép

suhannak fák, lám csíkok szálnak
tavaszt futok a délutánnak

míg estébe nem pirul az égnek mélye
rajtunk derülve fordul a fénye

s elbújt arcába vér szökik
zavarba jött fénnyel leplez itt

mikor némán állunk mi, és szem a szembe
egyszerűn el van, el van veszve

még éríntetlenben piheg a rohanás
felgyorsult légzés - Bőrparázs imázs

s féltett, védett mozdulatban
kéz a kézhez ér, páratlan

tavaszt futottunk, éveket
a szemet lehunyt idő - nevet.

Kapocsi Annamária - függönyívek - árnykezek

Lépésenként kapaszkodó
kávéízű reggelek,
fénybe fogódzkodó
függönyívek, árnykezek.

Falon hinta,
fának ága
fényporoszka
rengeteg,

ébredéskor
menni kéne
bízni percét
egyre megy.

Várni várni
ellapozni,
felhőhajtó
négykezes,

gyenge terhét
elfeledő,
napfénynéző
reggel - ez.

(2011.05.20.)

Kapocsi Annamária - Sziromlázas ősz

Csak pár percnyi fényfoszlányok játéka
lopott széljátékok rezegtetett bája
e megpihenő sziromlázas ősz
mi utolsó virágait kibontva - győz,

csupán pár szél borzolt élet kapaszkodik
miként lepke a sárgulón virágzó körbe,
álomittas altatót bugyolált ránk a nyár
fényére ámuló színekkel komponál,

zenészt játszik a finoman hulló eső
és félhangokat csiszol a múló idő
fényeket pergetve színt ad e virágnak
jó most itt megállni hol semmi se bánthat.

Kapocsi Annamária - Hiányodban is-lélegezve

Mondd vagy-e épp valahol
mikor árnyékot vetítenek a fények
házfalak falára vonásaid a képek
szeretem a képtelenséged

ahogy a lehetetlenek falára is festesz
szavakból emelve gyönyört
menedéket

az akarásod lépcsőin ülök
amikor lassan sétálsz felém
felnézek rád s te leülsz hozzám

látom a mosolyod - nézed a lelkemet
félrehúzod hajamból
zavarba jött énemet

arcomra simítod holnapod
várj, ma holnap itt vagyok
homlokérintő pillanatok

mikor a csend a csenddel összeér
kezeinktől életre kél
pillanatod

s felborul a világ
vagy épp most áll össze
lélegzéseink szótlan nesze
életre-dobban benne

lélegezve