Apám temetéséről, tekintetes bíróság, csak az maradt meg bennem, hogy rettenetesen ordít a két húgom, Stédi meg a Trudl, mert a sok feketébe öltözött sirató asszony úgy ellepte a házat meg az udvart, mint télen a szántást a varjak. De a legjobban anyánk óbégatott, az én világszép, szőke Muttim, aki ott maradt özvegyen három poronttyal, az öcsénk meg a hasában.
De elmúlt ez is. Meglett a kis Jozef, aki nemcsak a nevét örökölte apánktól, hanem az asztalos műhelyt, ahol alkalom adtán három segéd is dolgozott. A világon a legjobb illata a fenyőfának van, mikor hasogatja a masina, száll a temérdek jó szagú forgács, olyan, mintha karácsony lenne. Fenyő szag van, meg a forgácsok úgy szállnak, mint a hó. Én mindig szerettem elnézni, mikor dolgoznak a segédek. Így láttam meg aztán a Muttit és Hansot, ahogy birkóznak a nagy asztalon a friss forgácsban. Anyámnak még a fapapucsa is elrepült. Mit tudta azt egy gyermek, hogy mit lát, de onnantól Hans velünk evett, nem a többi segéddel. Nagydarab, csontos, veres legény volt, aztán csak egybe keltek, ahogy letelt a gyászév.
Engem Hans sosem bántott, csak nem szívlelt, talán, mert én hasonlítottam a legjobban apánkra. A húgaim meg Jozef anyánk tejföl szőkeségét örökölték, én meg barna lettem, kicsit cigányos ott, a sok palotai sváb között.
Mesélte egyszer a Mutti, hogy apám felmenői bajorok voltak, na, onnan van ez a barnaság.
Hát nem szeretett engem a Hans, ahogy mondtam. Megérzi minden gyermek meg állat az ilyet.Trudl, meg Stédi, mennyit lovagolt a nagy csontos térdein, meg,csinált nekik fából kis bábukat, meg babaházat hozzá. Olyan bútor volt abban, hogy csodájára jártak az emberek. Kis faragott szekrénykék, aztán nyílt nekik az ajtaja. Jozefnek meg guruló falovat fabrikált. Még sörénye és farka is volt neki, kócból. Ilyen ügyes ember volt az én mostohám. Csak én nem tudtam soha a kedvire tenni. Elég volt, ha rá néztem, már elborult az arca, és csak sóhajtozott, hogy ne nézzem, azzal a szúrós szememmel.
Hans miatt volt az is, hogy tizenkét évesen kivettek az iskolából és elkommendáltak takarítani meg mindenesnek az új tanító mellé. Kis kopasz, mokány ember volt a tanító úr, valahonnan Bácskából szalajtották. Nem volt annak se családja, senkije.
Elég az hozzá, hogy nagyon megszeretett az engem, sokat tanítgatott, oda állított a két térde közé, úgy mutogatott mindenféle képeket valami históriás könyvből. Sokszor megsimogatta a fejemet, meg szagos cukrot is adott.
Nem volt az nehéz munka, nekem elhihetik, ellenben egy halom könyve volt neki, arra háklis volt, hogy mindig leporoljam őket. Az öreg Krausné főzött neki, attól tanultam én is egyet, mást. Jó helyem volt ott, na. Egészen addig, míg egy napon váratlanul be nem állított anyám, éppen akkor, mikor engem a tanító úr tanítgatott. Mert akkorra már rendszeressé váltak az ilyen alkalmak, mikor a gyerekek haza mentek, és a tanító úr behívott a szobájába, ahol az asztalán ki volt készítve a nagy könyve, amiből magyarázott. De én olyan vézna kis leányka voltam, hogy nem bírtam a könyv fölé hajolni, ezért a tanító úr az ölébe ültetett engem. És úgy mutogatott, tanítgatott. Nem volt ez nehéz tudomány bizonyosan, de alig fél óra múlva istenesen elfáradt belé ez a jóember, nem győzött sóhajtozni, egészen belemelegedett, éreztem az ingén keresztül, mert jó szorosan nekem dűlt magyarázás közben. Közben megjött anyám, akinek a kopogását nem hallottuk, annyira elmerültünk a tudományban. Egyszer láttam még így kikelni magából, mikor a kicsi Jozef majdnem bele fulladt a kacsaúsztatóba a kert végiben, mert Stédi elkószált koszorút fonni a szomszéd Lizijével. Hogy mit kiabált a tanítónak nem igazán értettem, csak azt láttam, hogy annak elvörösödik az a kopasz feje, és csak hebeg és makog. Anyám kirángatott, kinn kaptam egy pofont, na, akkor kezdtem el ríni, mert nem volt nékem bűnöm semmi, nem loptam, nem törtem össze semmit. Azért csak szeretett engem a tanító úr, mert kiadta a béremet előre.
Így történt, hogy eltakarították a tanító urat a faluból a temérdek könyvével együtt. Helyette jött aztán a kövér Busch tanító, a hat gyerekével. Na, azzal nem volt semmi gond, minden évben született neki egy gyereke. De azt én már nem igen értem meg otthon, mert a Mutti elpaterolt engem Váradra.
Az úgy történt, hogy a szomszédunkban lakott a Müllerné, akinek az ura kovács, az asszony meg nagyon szépen varrt. Nem volt neki ipara, csak úgy az ismerősöknek varrogatott, de olyan szépen, hogy a városból is kijártak hozzá. Hát így történt, hogy a Zsizsike kisasszony éppen ott volt varratni, és az anyám megkérdezte, nem tudná-e az ő nagylányát elkommendálni valamerre a városban. Ügyes ez, mos, főz, takarít, úri háznál is szolgált. Így az anyám. Addigra végképp útban voltam, anyám viselős volt a Hansi gyerekével. Nelli kisasszony csak nevetett, az már akkor olyan mosolygós egy teremtés volt, és azt mondta, épp jókor szóltunk, mert a házban, ahol ő lakik, pont cselédet keres egy nagysága. Majd ő beprotezsál engemet.
Így is lett. Nemsokára bekocsiztunk Váradra Müllerékkel. Emlékszem, kedd volt, piacos nap, mikor kiraktak egy nagy tér sarkán, én meg csak bámultam. Ekkora házakat meg tornyokat még sosem láttam. Meg ennyi embert, aki mind sietett. A nőkön akkora kalapok, mint egy gólyafészek. Tiszta parádé. Akkor jártam a városon először. Meg is ijedtem, mert arra gondoltam, na, el fogok én itten vesződni egy-kettőre. Hát hogy találok haza a házhoz, ahol szolgálok? De nem így történt, mert a Zsizsike kisasszony, aki nekem azt a jó helyet szerezte hamarosan megtanított, merre kell menni, hogy ne tévedjek el. Ő jegypénztáros volt a Rimanóczy -fürdőben, meg néha kabinos kisasszony, ilyenkor helyettesített. Sok embert ismert és mindig nagyon kedves volt velem.
A gazdáimra nem lehet nekem panaszom, kérem. A nagysága csak egyszer pofozott meg, mikor eltörtem egy vázáját. Pedig nem volt az olyan becses portéka, csak olyan filléres, amilyent a búcsúsok árulnak minálunk, de mindenféle színes virágok voltak ráfestve.
Elég az hozzá, hogy a gazdám jóságos, nagy tudományú ember volt, csak sokat szivarozott, nem győztem azt a sok büdös szivarvéget szedegetni, meg szellőztetni utána. Gyermekük nem volt nekik, aztán sokat eljártak társaságba meg színházba. Minden este. Hogy nem unták meg? Engem is elvitt egyszer a Zsizsike kisasszony. Egy kövér asszony énekelt olyan feszes trikóban, hogy majd ki sült a szemem szégyenemben.
Megszoktam én az új helyemet hamar. A nagysága megmutatta mit hogyan csináljak, miként szeretik. Mert az úri népek igényesek, mind más a hóbortjuk nekik. Az én nagyságám föllel itta a kávét, az ura meg ki nem állhatta. Azt mondta, felragad a bajuszára. Nem macska ő, így.
Csak a Zsuzsa néni, a szakácsné, az nem szeretett engemet sohasem. Egyszer hallottam, mikor mondta asszonyomnak, nem kedveli a svábokat, mert mind rút, mint a béka. Asszonyom csak nevetett, és azt mondta, szó, ami szó, igaz, de legalább tiszták. Meg is nézhette akárki az én kis szobámat, tiszta volt az mindig, mint a pohár. A konyhából nyílt, kicsike volt meg ablaka sem volt neki, csak egy vakablak. Ott tartottuk a lúgot, egy bögrében.
Vasárnaponként mindig vitt engem a Zsizsike kisasszony mindenfelé, de legjobban a Rhédey-kertbe szerettem eljárni. Ott katonazenekar játszott mindig valami szép muzsikát és gyönyörűség volt elnézni azt a sok népet, ahogy sétálgatnak. Meg aztán a sok kisasszony mind kihordta a gyermekeket, akik szépen eljátszogattak a gyepen, ők meg diskurálgattak a fiatal urakkal meg a katonákkal. Mert ott volt a kaszárnya, igen közel, azért a sok baka. Mind kimenőn volt.
Nekem a hangja tetszett meg legelőször a Palin, vagyis hogy a Balogh Pálon. Mert éppen mókázott vele a komája a Vidai Pista és Pali nagyot kacagott. De úgy kacagott, olyan jóízűen, hogy menten oda kaptam a fejem a tömegben, mert vasárnap délután volt. Ilyenkor sokan vannak. Szóval, ahogy meghallottam a nevetését, én mindjárt arra gondoltam, ez egy nagyon kedves és vidám ember lehet, hogy így tud nevetni. Akkor megláttam, nem lehetett azt nem észrevenni, egy fejjel magasodott ki az emberek közül. Nem hiába választották ki huszárnak.
Aztán a hangja után már tetszett az egész ember, legjobban a bajusza, meg az a hamiskás fekete szeme. Nálunk Palotán szőkék meg veresek a férfiak, olyan seszínű bajuszuk van, már ha meghagyják. Olyan volt a Pali, mint egy szép, harapós farkas, a sok villogó fogával. Sosem tudtam, hogy harapni akar, vagy nevetni. Elébb a földijét, a Vidai Pistát küldte oda hozzám, az volt neki a legjobb cimborája. Aztán rám villogtatta a szemeit és bemutatkozott. Nem tudom én azt elmondani, mit éreztem, mikor először megfogta a kezemet. Olyan jó nagy, meleg lapát keze volt, és a jobb keze hüvelyk ujja tövében volt neki egy fehér forradás. Ott megharapta a ló a kezit. Ezt elmesélte nekem már első este, míg haza kísért. Otthon, vagyis a falujukban, Szalárdon, volt nekik egy harapós-rúgós lovuk, a Fecske. Na, az tette csúffá a kezit. Elmesélt ő nekem mindent, míg szorongatta a kezemet, és ballagtunk egyformákat lépve hazáig, a Kert utcán.
A kapuban csak szépen, illendően megkérdezte, hogy eljönnék-e jövő vasárnap is vele találkozni a Rhédey-kertbe.
Aztán olyan kedves fiú volt ez a Pali, mert vasárnap tényleg ott várt éngem két nagy pereccel a színkörnél. Vidai Pista is ott ácsorgott egy darabig, de hamarosan elkószáltunk mellőle. Nem is nagyon emlékszem, miről beszélgettünk, csak arra, hogy milyen jó volt mellette lenni. Így történt, hogy nekem komoly udvarlóm lett a Pali. Esténként sokat volt eszembe, villanyoltás után, hogy most valahol, valaki gondol énrám, és alig vártam a vasárnapokat.
Nagyon meleg nyár lett akkor és júliusban szólt az asszonyom, hogy ők most elutaznak két hétre a Félix-fürdőre, mert a nagyságos úr ott kezelteti a podagráját. Így szokott ez lenni minden nyáron, ilyenkor a szakácsné is haza megy, de én nem mehetek, mert valakinek csak őrizni kell a házat. Na, éngem a nyavalya majd ki tört, úgy féltem a rablóktól, mondtam is a Palinak, mi lesz velem, ha egy éjszaka valaki rám töri az ajtót. Majd ő bekísér engemet és megnézi, hogy jól bezártam-e, így.
Fel is jött, mindjárt akkor nap, mikor a nagyságáék elutaztak. Alig fordult be a sarkon a konflis, az én huszárom már ott kongatta a küszöböt. Betettem az ajtót utána, hát úgy átkapott ott a konyha közepin, hogy azt hittem, a lelket is kiszorítja belőlem. Nem voltam én már észnél ezután, csak azt tudom, hogy úgy birkóztunk ott a kis ágyamon, mint anyám meg Hans. Aztán csak megtörtént.
Ríttam utána, mint a záporeső, mert eszembe jutott, miket mondott anyám a lányok becsületéről, és megmondtam a Palinak, hogy én megiszom a lúgot, innen a vakablakból, ha ezek után el nem vesz éngemet. De az csak simogatott, nyugtatgatott, mint az ideges lovat szokták, hogy innentől már hites menyasszonya vagyok én neki, mert letelik a szolgálat, és visz ő haza menyecskének Szalárdra. Én hittem is neki, mert akkor már nagyon szerettem, na.
Jött is ezután majd mindennap, mert hogy már bele kóstolt a jóba, és mindig csak azt akarta.
Hanem egyszer csak elkezdtem nagyon furcsán érezni magamat. Sose voltam én még beteg, csak egyszer, mikor a fogam fájt, de most nem volt jártányi erőm. Akkor törtem össze a nagysága cifra vázáját, mikor a szakácsné csak nézett rám és legyintett, hogy na, ez is bekapta a legyet. Zsizsike kisasszonynak meg könnybe borult az a nefelejcs szeme. Teca, azt mondta nekem, vetesd el magad vele, mert te már úgy vagy. Azt hittem, megpusztulok a szégyentől, még az utcára sem mertem kimenni, mert azt hittem, már mindenki látja rajtam, hogy rossz lány lettem.
Aztán egyik vasárnap úgy hozta a fenn való, hogy csak magam voltam, éppen az ezüstöket pucoltam, a nagyságáék meg társaságban valahol, mikor bezörgetett a Pali. Nagyon dobogott a szívem, de csak elmondtam neki. Láttam, hogy elveresedik, csak hümmög és rágja a bajszát. Aztán megeredt a nyelve, szó szót követett, és akkor azt találta mondani nekem, hogy dehogy kell őneki egy sváb béka a porontyával, mikor van neki otthon szép, hites mátkája.
Én akkor éreztem meg, hogy ártani fogok neki. Nem tudom, honnan támadt olyan erő bennem, de a nagy tálcát telis tele a villákkal meg a többivel a fejibe borítottam. Teremtőm, hogy villogott a sok cifra kés meg kanál a levegőben, neki meg csak annyi ideje maradt, hogy megugrott az ajtón.
Arra eszméltem, hogy ott ülök a konyha kövön, egy rakás eszcájg körülöttem, meg a bajonétja, amit itt hagyott a nagy futásban.
Fél óra se telt el, mire mindent elraktam. Akkor kopogtatott. Nem emlékszem, mikor került a marólúgos bögre a kezembe, csak azt tudom, hogy egyből kitártam az ajtót és szemen öntöttem vele.
Vidai Pista volt.
Azt küldte vissza a bajonétért.
