Bakos Erika - Az utolsó nap

Amikor utolsó csepp is eltűnik a folyóban,
és repedezett medrében már haldoklik az élet,
rettegve sikítasz fel, mint egy kegyetlen álomban,
félelemtől izzadt testedre ráront a végzet.

Amikor utoljára bontja könnyét a gyöngyvirág,
és gyökerét nem táplálja a kiszáradt földanya,
még illatát sem érzi az elkeseredett világ,
kihalt élet csontjain lépked az éj alkonya.

Amikor utoljára száll a sas magas fészkére,
levegőben csak fájdalmas sikoltása hallatszik,
utolsó próba az égbolt megszelídítésére,
de véres szemében a nap gyémántkönnye látszik.

Amikor utoljára ragyog fel fény a csillagban,
nem vezeti többé útjain a megfáradt vándort,
és kétség születik az összes segítő angyalban,
megérdemelte az ember a végső jelenkort...

Amikor utoljára kel fel a vörösödő nap,
és a csillagok reszketve nézik haláltusáját,
felfalt fényében a szunnyadó tűz levegőért kap,
látjuk-e mi még emberek, az Isten csodáját...