Szécsényi Barbara - rovás

az emlékezetből kieső kezek
egyre erőtlenebb ujjain kapaszkodom
az örökítetlen kék fókuszán
keresem gyöngyös nevetésem
régmúlt ünnepi asztalt
abban az őszben száradt
minden vetésem hogy aratatlan
tavaszból nézzem
mások tavaszát

abban a zuhanásban repedt el
minden csontunk
a könnyűség váza törött el
és minden időváltozásra
örök köszvények fájnak
ezen az október tizenkettőn
újra a változtathatatlan időnek szegzett
fakírvágyak ölébe hullva
rovom új lapokra csontosodó
hiányod